Gőzölgő kakaó

ZENE

Már csak egyetlen méterre voltunk a teleporttól, el sem hiszem, hogy sikerült visszatalálni. Eléggé elgondolkodtam futás közben, nem is figyeltem, hogy merre visznek a lábaim. Azonban ekkor megszólalt az a készülék, ami összeköt a jelennel, pontosabban a borostással. Csipogott párat. Elővettem a készüléket, amelyen ez a szöveg állt: " Hagyjátok az edényt. Jade, siess! Az édesanyád élet-halál közt lebeg!"

- Harry, siess! Ugorj be! - kiáltottam a könnyeimmel küszködve. A fiú egy nagy lépéssel máris a teleportban termett. Remegő kézzel állítottam be a mai nap dátumát. Éreztem, hogy az orromat csípő érzés facsarja és a gyorsan, egymás után érkező könnyek függönnyén keresztül nem sokat éreztem.
- Jade, te jó ég! Mi a baj? Mi történt? - kérdezte aggódó tekintettel és szorosan megfogta a kezem, mintha soha nem is akarná elengedni azt. Más esetben elhúztam volna, de most, most egyenesen jól esett a két meleg kézfej a sajátjaimon.
- Majd később. Most siessünk! - motyogtam az orrom alatt, amiből szerintem szegény fiú semmit sem értett, de ő csak bólintott egyet és már meg is kezdődött az utazásunk.

A jelenbe megérkezve gyorsan kinyitottam a teleport ajtaját és Victor íróasztalához futottam, amin az alábbi üzenet állt: " Jade! Édesanyád a Saint Rose kórházban fekszik és jelenleg a műtőben van, a második emeleti folyosó bal szárnyában fogok Rád várni. - Victor". Felvettem az asztalról és a kezemben szorongatva rohantam ki a folyosóra és amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam a zárkombinációs szekrényemet, melyből kivettem az értékeimet. Tovább futottam a főkapu felé, de egy pillanatra megálltam, csak hogy hátranézzek, Harry követ-e még. Úgy tett, ahogy sejtettem: a nyomomban loholt. Arcáról le lehetett olvasni a részvét, a szomorúság és a félelem keverékének furcsa együttesét.
A kocsiba bepattanva nem foglalkoztam semmivel sem, nem érdekeltek a biztonsági övek, nem vacakoltam vele. Csak a motor bőgött fel irtózatos hanggal, mikor gyújtást adtam rá. Már besötétedett, így a lámpákat is felkapcsoltam. Gyorsan kiértem a főútra, melytől mindössze csak öt percnyire volt a kórház. A kapun belépve elszaladtam több ápoló és doktor mellett, akik nem botránkoztak meg azon, hogy a folyosón futok, sőt, inkább utat engedtek és a fal mellé álltak. Nekik ez már mindennapi látvány: egy hozzátartozó szalad a műtőhöz vagy a sürgősségi osztályra, hogy lássa hozzátartozóját.
Amint az utolsó lépcsőfokot is megmásztam megpillantottam a zöld, hosszú folyosó végén a feszengve várakozó Victort. Fel-alá sétált, a kezét tördelte és folyton mozgott a szája, tehát valamit motyoghatott az orra alatt. Olyan különös volt ilyen állapotban látni a mindig magabiztos, derűs Victort, aki soha sem hagyja, hogy egy rossz hír vagy a számlák megérkezése elrontsa a kedvét. A csizmám sarka hangosan kopogott a kőpadlón, mely olyan komornak tűnt, mint maga az épület. A borostás nem vette észre közeledésem, csak mereven révedt a semmibe. Bambulásából halk köszönésem riasztotta fel:
- Szia! Hogy van anya? Mi történt?
- Két órája történt az egész. Éppen a boltból jött hazafelé. Akkortájt vettem én is épp észre, hogy elkezdett hullani az ónos eső. Nem is hullani, inkább szakadni. Esküszöm, olyan volt, mintha dézsából öntötték volna. Az utak ilyenkor, mint tudod, nagyon csúszóssá válnak. Nos, édesanyád megcsúszott az úton. A kocsi elméletileg elkezdett pörögni, és kontrollálhatatlanná vált. A végén belecsúszott egy mély árokba. A tűzoltók szedték ki a roncsok alól.
- Te jó ég! - kaptam a szám elé a kezem anya történetét hallva és éreztem, hogy az aggódás és a félelem első könnycseppjei már kibuggyantak a szememből. Ekkor egy kéz a vállára hajtotta a fejemet. Nem tudtam, hogy ki az, azt hittem, hogy Victor, hiszen ő állt mellettem, azonban ennek az embernek más illata volt. Ekkor eszméltem rá, hogy az, akinek a pólóját átáztatom, nem más, mint Harry. Nem szólt egy szót sem, csak a hajamat simogatta, és őszintén szólva nem bántam, hogy nem beszélt. Egyenesen jól esett a csend. Nem veszíthetem el az édesanyámat. Ő az én mindenem. Szó szerint. Az egyetlen élő rokonom, az a nő, aki nagy kínok között a világra hozott, aki szeretett-feltétel nélkül, aki etetett, ruházott, gondoskodott rólam, felnevelt, egy otthont teremtett számomra. Ő volt az én egy személyből álló családom.
Ekkor hallottam, hogy kinyílik a műtő ajtaja és kilép rajta valaki. Én abban a szempillantásban kiburkolóztam Harry öleléséből és elindultam a fiú felé, Harry és Victor pedig követett. Az italautomatánál mindhárman utolértük a srácot és körbeálltuk. Egy vizet vett ki az automatából és mikor megfordult, eltátotta a száját, ugyanis három mindenre elszánt szempár szegeződött rá. A fiú nyelt egyet és halkan, remegő hangon megszólalt:
- Segíthetek valamiben?
 Én szólaltam meg elsőként:
- Hogy van az édesanyám?
- A körülményekhez képest jól. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem tört el egy csigolyája sem, ugyanis az olyan maradandó sérülést okozhatott volna, hogy tolószékbe kerül. Azonban egy igen komoly combnyaktörést szenvedett, ezért volt szükség műtétre, mely altatással is járt. Ezen felül három hétig a kórházban tartjuk, míg felépül és a fekvő gipsz után járó gipszet nem kap, aztán pedig gyógytornára kell járnia. Az elején elég kritikus állapotban volt, és azt kell, hogy mondjam, az Ön édesanyja egy túlélő, ugyanis a műtőasztalon elveszítettük pár percre.
- Mármint meghalt? - kérdezte Victor remegő hangon.
- Igen, ezt klinikai halálnak hívjuk, de a hölgy állapota most már stabil. Nemsokára kitoljuk a műtőből a kórtermébe, pár óra múlva felébredhet és jó, ha ismerős arcokat lát, bár még előfordulhat, hogy egy kicsit kába lesz, sőt az sem kizárt, hogy részleges amnéziát állapíthatunk meg majd nála.
- Részleges?
- Igen, csak a balesetre és az utána elkövetkezendő pár órára nem fog emlékezni, ha szerencsénk van.
- Rendben, köszönjük szépen a segítségét és elnézést kérünk, hogy így letámadtuk.
- Ó, semmi baj. Megértem, hogy aggódnak.
A műtősfiú lassan elsétált, mi pedig a hallottakat emésztve álltunk ott még egy ideig.
- Én megvárom. míg felébred. Ti menjetek haza, pihenjétek ki magatokat, hosszú volt ez a nap, és bizonyára titeket is épp annyira megviselt ez az eset, mint engem. - mondtam komoly hangon.
- Nem, nem erről szó sem lehet. Jade, nézd, lehet, hogy édesanyád holnap délig sem ébred fel, ti pedig most jöttetek haza egy küldetésről. Ti tényleg fáradtak vagytok. Elég volt mára az izgalmakból, pihenjétek ki magatokat. - vélekedett Victor.
-De... - vágtam volna közbe, azonban a borostás közbe szólt - Aaa, semmi de, most szépen hazamentek, nincs ellenvetés. - nézett ránk szigorúan.
- Jade, bizonyára úgyis elaludnál, ígérem, hogy értesítelek, amint anyukád felébredt. Sóhajtva egyeztem bele az ajánlatba, ugyanis akárhogy is szépítjük a dolgot, Victornak igaza volt. Rettentően fáradt voltam. Gyorsan elköszöntünk a mentorunktól és a parkoló felé vettük az irányt a társammal. Mikor beültem a volán mögé és rátettem a kezem a kormányra, egyszerűen lefagytam. Nem mozdultam, csak bámultam kifelé a szélvédőn keresztül, és az elmúlt pár óra igazi sokkhatása csak most jött ki rajtam. Hangosan zokogni kezdtem és a kezemmel a kormánykereket püföltem. Harry egy ideig döbbenten figyelt, majd halkan megszólalt:
- Azt hiszem te most nem vagy olyan állapotban, hogy vezess. Hagyd csak, majd én átveszem. Cseréljünk helyet.
Kisegített az ülésből és áttámogatott az anyósülésre. Ekkora már abba hagytam a bőgést. Most már csak szomorúan néztem ki a fejemből és az ujjaimat tördeltem.
- Mi a cím? - kérdezte.
- Most anyukám lakására szeretnék menni. - feleltem suttogva. - Az első cím a GPS-emben. Azt állítsd be, kérlek.
- Rendben.
Tizenöt perc múlva meg is érkeztünk az ismerős környékre. A takaros kis kertesházak barátságos és meghitt látványt nyújtottak. Minden ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Anyának én vettem a házat, segítettem is neki becuccolni, mikor beköltözött. A kétemeletes, sárga színű, terméskövekkel kirakott ház, melyhez egy kisebb udvar és gyönyörű mély barna fából készült kerítés is társult,nyugtatóan hatott a közérzetemre. Harry bekísért, ő is nyitotta ki az ajtót, mert a remegő kezemmel egyszerűen képtelen voltam beletalálni a zárba. Felgyújtottam az előszoba villanyát. Minden olyan volt, amilyen szokott. A cipők egy helyre katonás sorrendben beállítva, friss virág a kis asztalon és a magazinok is egy kis kupacba rakva sorakoztak rajta. A nappaliban felkapcsoltam a TV-ét és nagyon halkra állítottam. Néztem egy pillanatig, majd ekkor döbbentem rá, hogy egy fiú áll a nappali küszöbén, arra várva, hogy megszólaljak.
- Köszönöm, hogy elhoztál haza... és hogy mellettem voltál. Jó éjszakát! - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Jó éjszakát.
Hallottam, hogy Harry már az ajtót nyitja és kilépni készül rajta, mikor a szavak egyszerűen csak kicsúsztak a számon:
- Nem maradnál éjszakára?
A fiú megtorpant, majd lassan, egy széles mosollyal az arcán megszólalt:
- Hát persze. Kell egy barát, igaz? - mosolygott együttérzően.
- Ami azt illeti igen, kellene. - sütöttem le a szememet és a cipőm orrát bámultam, mintha az csak olyan érdekes lenne, hogy több hosszú másodpercen. keresztül azt nézegessem.
- Tudod, ez a Jade most nagyon tetszik. Az a Jade, aki nem fél bevallani, hogy kell neki valami és szívességet kér. Ugye tudod, hogy nem kell mindennel egyedül megbirkóznod? Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám?
- Igen, tudom. - mosolyodtam el, majd odamentem hozzá, és szorosan megöleltem.
Az este hátralevő része a körülményekhez képest jó hangulatban és nagyon meghitten telt. Az emeleten találtam kényelmes ruhákat és átöltöztem, a hajam csak lazán egy kontyba kötöttem. Készítettünk forró, gőzölgő kakaókat és beszélgettünk. Próbáltuk megismerni egymást. Mindketten elmeséltük életünk történetét, melyek meglepően hasonlítottak.
- Nem ismertem édesapámat. - kezdte Harry. - Gemma 4 éves volt, én pedig pár hónapos, mikor elhagyott minket. Anyám nagyon gyűlölte abban az időben, annyira, hogy minden egyes képet elégetett vagy kidobott, amin csak szerepelt. Így mikor idősebb lettem, és érdeklődni kezdtem felőle, mindig elterelte róla a témát. Nagyon ügyes ebben. Próbáltam faggatni Gemmát, de mivel ő is elég kicsi volt még akkor, ő is csak homályosan emlékezett dolgokra. Tizennégy éves korom óta próbálom megkeresni. Még mindig nem sikerült megtalálnom. Egyszer azonban találtam a konyhaasztalon egy frissen érkezett levelet, mely anyám egyik barátnőjétől érkezett. Arról kérdezte, hogy még mindig küld-e képeket rólunk annak a szemétnek. Tehát ebből arra következtettem, hogy apám valószínűleg tudja, hogy hogy nézek ki, vagy legalábbis felismerne, ha találkoznánk.
- Micsoda véletlen! Én se ismertem az apámat, és nekem sincsenek képeim róla.
Ekkor egy elég fagyos szünet állt be közöttünk. Mindketten végiggondoltuk a hallottakat.
- Hát, az ilyeneknek össze kell tartaniuk. - nézett mélyen a szemembe. Egymás mellett ültünk a kanapén betakarózva, és abban a pillanatban, ahogy mélyen belenéztem a zöld szempárba minden megfagyott körülöttem. Egyre közelebb jött hozzám, azonban én is egyre inkább közelítettem. Az ajkai egy kicsit szétnyíltak egymástól és egy kis "o" betűt formáztak. A meleg, édes lehelete megcsapta az arcomat. Ajkaink vészesen közelítettek egymáshoz. A gyomromban pillangók repkedtek... és ekkor megcsókolt...én pedig visszacsókoltam.

Hello Ügynökök!

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideig tartott, mire összeszedtem magam és írtam egy részt. Már azon voltam, hogy törlöm, azonban végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a történetet egyszerűen végig KELL írnom. Egyre népesebb kis táborunk, most már 24-en vagyunk. Köszönöm szépen! És köszönöm a kommenteket meg a pipákat is! :)

Ölel Benneteket,

Hannah                                  

Idővel

 ZENE

- Most már csak egy dologra lenne szükségünk... - mondtam.
- A tálra. Ha az ITEAM- osok nem bukkannak rá, nem fogják megölni Buddhát, mivel azt hiszik, hogy az edény a bajok forrása. - vázolta a helyzetet Harry.
Egyébként nagyon helyesen, ami egy kicsit elbizonytalanított abban a hitemben, hogy a srác nem túl zseni.
- Igen. - görnyedtem le a földre.
- Jade! Melletted! - mutatott le a fiú elképedve mellém.
- Mi? Egy kígyó? - álltam fel riadtan.
- Nem, melletted van az edény.
Hihetetlen, ez igaz: Mindig annak jelenik meg, akinek a legnagyobb szüksége van rá. És jelen pillanatban azok most mi voltunk.
Boldogan emeltem fel a tálat. Izzadtan, csapzottan, lihegve és kipirosodva, de örömmámorban úszva öleltem magamhoz Buddha edényét...


- Vissza kell mennünk a teleporthoz. Csak úgy juthatunk vissza a jelenbe. Gyere! Sietnünk kell, az ITEAM-osok akár meg is semmisíthetik és nem akarok itt ragadni! - ragadtam meg a csuklóját és amennyire csak tudtam, húztam magam után. Szélsebesen szeltük az erdőt, csak egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: az idő. Az idő mindent meghatároz. Kiskoromban sokat foglalkoztam ezzel a dologgal. Emlékszem, akkor volt nagy durranás az Időről időre c. film. Anyu nem akarta, hogy megnézzem, szerinte nem voltam még elég idős és érett hozzá, hogy megértsem és átérezzem a mondanivalóját. Tizenhárom éves voltam, borzalmasan szemtelen, lázadó kiskamasz. Kíváncsi voltam mi lehet az, amit nem tudhatok ennyi idősen, mi az, amihez még mindig kislány vagyok, ugyanis annyi idősen az ember mindig sokkal érettebbnek hiszi magát. Emlékszem, hogy a legjobb barátnőmmel belopóztunk a vetítésre. Halálra untam. Nem értettem, hogy az emberek a szegény körzetekben miért rohannak folyton, a gazdagok pedig éppen ellenkezőleg borzasztóan ráérnek. Miért van az, hogy az idő határozza meg az egész életünket? Később már rájöttem. Az idő a kulcs mindenhez. Mindent ebben mérünk. A buszoknak van menetrendje. Az emberek egy találkozót egy bizonyos időpontra beszélnek meg. Ha pedig valami szörnyű trauma ér, akkor is azt mondják, hogy az idő mindent meggyógyít és minden sebet beforraszt. Sosem ismertem az apámat, még képeken sem láttam. Folyton kérdésekkel bombáztam Anyut, mikor idősebb lettem. Emlékszem, hogy az iskolában még egy fogalmazást is kellet írnunk a családunkról. Még alsósok voltunk, minden osztálytársam egy teljesen szokványos családi környezetben, kertes házban, kutyával, egy vagy két testvérrel nőtt fel. Engem viszont időzsaruk neveltek. Anyu éjt nappallá téve dolgozott, hogy kitudjuk fizetni az icipici albérletünk havi díját. Minden egyes penny-t félre kellett tennünk. Akkor is Anya mindig azt mondta, hogy idővel majd ez is más lesz. Nemsokára egy saját lakásba tudunk költözni, ahol majd nem függünk semmitől és senkitől. Hát, ez nem teljesen így alakult. Az a rész megvalósult, hogy idővel saját lakást, majd házat tudtunk venni, mivel tizenhárom éves koromban Katy felfedezett. Akkor kezdődött a modell karrierem. Magántanuló lettem, hajnalba nyúlóan dolgoztam, a fotózások borzasztóan kimerítettek, de mindig csak egy cél lebegett a szemem előtt: idővel. Mégis szinte a sors fintorának éreztem, mikor kezembe vehettem az időzsarui képesítésemet. Fenomenális érzés volt végre magamnál tudni. Akkor már nem csak egy kis fruskának éreztem magam, aki csak egy tapasztalt időzsaruval mehet csak el egy küldetésre, és hiába volt bátor, erős, sokszor akár a társa életét is sikerült megmentenie, azonban amikor a jelenbe értem egy dicsérő szót, vállveregetést vagy elismerő tekintetet sem kaptam. Hogy miért? Azért, mert mi, időzsaruk ezt a nevelési elvet valljuk, és bizony belül irtó büszkék vagyunk gyermekeinkre, azonban ezt soha nem mutathatjuk ki, ahogyan az érzéseinket sem. Nem sírhatunk más előtt. Ez a mi magánügyünk, soha senki nem láthatja hogyan is érzel valójában. Egy láthatatlan maszkot kell kialakítani az arcod köré, a többiek csak azt láthatják, mert ha a valódi érzéseidet kimutatnád, gyengének tűnnél, sebezhetőnek. Anyu ezt a gondolatot ellenezte, ő pont mindig azt mondta nekem, hogy: " Jade, kincsem, nehogy elhidd ezt a maszlagot. Gyermekkoromban nekem is ezzel tömték a fejemet. Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést."

Azonban valahogy ezt sikerült mindig elfelejtenem. Egy falat vontam magam köré. Egy álarcot készítettem, mivel az igazi nagyokra akartam hasonlítani. Például Katniss Everdeen-re, akinek a történetét még szintén gyermekkoromban olvastam. Sosem mutatta ki az igazi érzéseit, mindig sikerült elrejtenie. Számomra mindig is egy misztikus és megfejthetetlen karakternek tűnt. A modora is elég nyers és faragatlan volt olykor-olykor, de nekem pont ez tetszett benne. Határozott és magabiztos. Persze az álarca mögött mint mindenki másnak neki is ott rejtőzött a bizonytalan, ijedt kislány. Aki legszívesebben a takarója alá bújna, ahol úgy érezné, hogy minden rendben van, mert akit nem lát, azt ő sem látja. Mint a kisgyerekek. Viszont Anyu mindig tudta, hogy mit rejtegetek. Ő is olyan, mint a többi édesanya, mégis más. Egyedül nevelt fel, mégsem éreztem magam sohasem egyedül. Mindig ott volt mellettem, amikor csak szükség volt. Arra is emlékszem, hogy hat éves koromban balettozni jártam. Év vége volt, és a nagy évzáró előadásomra volt hivatalos. A főnöke nem akarta elengedni arra a délutánra, hogy megnézhesse a lányát. Anyu pedig mit sem törődve ezzel, sőt még az állását is veszélybe sodorva eljött és végig kamerázott. Csak édesanyám tudtam meghívni, mivel senki másom nem volt. A nagyszüleim még azelőtt meghaltak, hogy egyáltalán világra jöttem volna, így Anyu tényleg csakis magára számíthatott.  Meg Victorra, ugyanis Anyu és Victor gyermekkori barátok. Még az időzsaru előképzőben ismerkedtek meg hatévesen. Igazi legjobb barátokként viselkedtek: mindig kiálltak a másik mellet, segítették, védelmezték egymást. Anya nagyon szerencsésnek mondhatta magát, hogy még fiatalon ilyen jó barátra tett szert. Azonban volt egy időszak, amikor eltávolodtak egymástól. Nem tudom mennyi idősek lehettek, azonban amikor már érettebbek lettek Victor gyengéd érzelmeket kezdett el táplálni Anyu iránt. Viszont, mint ez lenni szokott a lány nem igazán veszi ezt észre, sőt halálosan szerelmes lesz egy jóképű pasiba. A legjobb fiú barát sorsa pedig az, hogy a folytonos sóhajtozást és a sok dicsérő megjegyzést végighallgassa, amit a lány egy másik fiúról mond. Gondolhatod, Te hogyan éreznél a helyében. Nem csodálom, hogy megromlott a kapcsolatuk, mikor végre Victor kimerte mondani mit is gondol valójában és hogyan is érez. Anya pedig elárulta neki, hogy bejött a terve és összejött a fiúval... Hát, igen, sajnos ez a való világ és nem egy tündérmese, ahol a lány pasija valami orbitális hülyeséget követ el, és rájön, hogy a fiú valójában mindvégig egy idióta volt, és nem is érti, egyáltalán hogyan is szerethetett egy ekkora marhát. Majd sírógörccsel küszködve visszamegy a legjobb barátjához és egy százas papírzsebkendő  elhasználása közben kisírja magát a vállán. A fiú pedig nyugtatgatja, végül legalább egy milliószor biztosítja, hogy ő mindig itt lesz neki bármi történjék is. Idővel a lány csak-csak rájön, hogy az aki igazán szerette és szeretni fogja milyen jó fej ( és milyen helyes is ), elképzelni sem tudja, hogyan is nem vette ezt eddig észre. Majd a lány visszamegy az elkeseredett fiúhoz, aki nem hogy továbblépett volna, ő tényleg betartja a lánynak tett ígéretét és várt rá. Tehát örömmámorban úszva végül színt vall a főhősnőnk is, hogy nem ő nem is úgy értette, és valójában neki is bejött a fiú. Végül boldogan élnek míg meg nem halnak. Azonban, mint azt már említettem ez nem így történt. Lehet, hogy Victor még mindig azt gondolja, hogy idővel. Végülis, a remény hal meg utoljára.
Már csak egyetlen méterre voltunk a teleporttól, el sem hiszem, hogy sikerült visszatalálni. Eléggé elgondolkodtam futás közben, nem is figyeltem, hogy merre visznek a lábaim. Azonban ekkor megszólalt az a készülék, ami összeköt a jelennel, pontosabban a borostással. Csipogott párat. Elővettem a készüléket, amelyen ez a szöveg állt: " Hagyjátok az edényt. Jade, siess! Az édesanyád élet-halál közt lebeg!"   

Hello ügynökök! 

Köszönöm a 6 ( el sem akartam hinni, mikor megláttam ) feliratkozást, a 16 (!) pipát, a 4 megjegyzést és a több, mint 4000 oldalmegjelenítést! Nagyon hálás vagyok! Köszönöm szépen! Most egy kis újítással próbálkozok, miszerint a fejezetek elejére beteszek egy zenét, amit tudtok közben hallgatni. És most jönne egy szavazás is arról, hogy legyen-e estleg ilyen máskor is vagy esetleg titeket zavar olvasás közben, ezt ha írtok kommentet, kérlek írjátok meg nekem ott. 

Ölel Benneteket, és végtelenül hálás,

Hannah  

Buddha edénye II/II

Hála az égnek ekkor jött be a terembe Vic. Sosem hittem, hogy valaha Victorra a megmentőmként fogok tekinteni. Ez a srác tiszta őrült. Mindent megköszön. Minek? Minket már kiskorunkban megtanítottak arra, hogy csak akkor köszönj meg dolgokat, ha az illető meg is érdemli azt.
- Gyerekek! Csodálatos hírem van! A többiek nem boldogultak a rájuk bízott feladattal, nem sok időnk van, ha nem sietünk Buddha meghal. Rátok vár, hogy megoldjátok a problémát! - rontott be Victor kipirosodva. - Tessék Brighton, most domboríthatsz. - vigyorgott önelégülten Harrison.


Ahogy meghallottam, nagyot dobbant a szívem. Végre eljött az én időm. Vagyis a mi időnk, ugyanis ez a bambán mosolygó idióta itt mellettem az új társam. Ami szerintem teljes képtelenség, mivel még azt sem tudja, hogy hogyan kell használni egy dobócsillgot, ami valljuk be nem nagy kunszt. Neki mégis problémát okozhat, azt se tudom mire képes. És ha belehal a küldetésbe? Az is az én lelkemen fog száradni. Ilyen és effajta kétségek között léptem be a teleportomba.
- Te nem jössz? - kérdeztem Harrytől, aki még mindig Victor mellett állt  és a kezét tördelte idegességében.
- De, de persze, hogy megyek. - felelte, de a hanglejtéséből lehetettt érezni, hogy fél. Igazából, ha jobban belegondolok, lehet én is így volnék ezzel. Végülis nem egy gyerekzsúrra megyünk.
- Brighton. - hallottam meg a hátam mögül a mentorom hangját.
- Igen? - kérdeztem, mivel lövésem sem volt mit mondhat még ilyenkor is nekem. A kérdésem után a borostás a mutatóujjával jelezte, hogy menjek közelebb hozzá, mert valami személyeset szeretne mondani.
- Vigyázz rá, hallod? Ne hagyd magára, kérlek, ígérd meg... - suttogta. Meglepett, hogy ennyire aggódik. Olyan furcsa volt a hangja. Mintha meg-megremegett volna időnként.
- Jólvan. -sóhajtottam - Ígérem.
- Rendben. És még valami. Kérlek, nagyon vigyázzatok az ITEAM-mal. Főleg Marcus-sal. Úgy hallottam megnőtt a körözésének  csillaga, már 8-nál tart. - suttogta.
- Vigyázunk. Marcus pedig nagyon régi ismerősöm. - szorítottam ökölbe a kezeimet a fiú arcának felidézésétől.
- Köszönöm. - ölelt meg viharos gyorsasággal Vic. Ez a reakciója nagyon váratlanul ért, még soha nem ölelt meg senkit sem. Mi a fene baja lehet?
- Ööö... Victor, izé, azt hiszem mennünk kéne. Minden egyes másodperc számít. - toltam el magamtól, és azzal a lendülettel meg is fordultam és nagy léptekkel elindultam a teleport felé. Nagyon érzelmes volt ez a néhány másodperc, ami nem igazán szerencsés egy ilyen küldetés előtt, mert te is könnyen törékennyé válhatsz.
Harry már a helyén várt és a gombokat nézte. Hát igen. Én is tisztán emlékszem az első alkalomra mikor először láttam ilyen masinát. Nem igazán értettem, hogy mire és hogyan használják, míg 16 éves koromban ki nem próbálhattam. Fenomenális érzés volt. Ha jobban belegondolok egy időzsarunak ez jelenti a nagykorúságot.
Gyakorlottan csapkodtam a gombokat a falon. Minden fontos adatot beállítottam, Harry-t pedig magam mellé tessékeltem. Nagyon nem akaródzott, de mivel ketten utaztunk, ezért muszáj volt megfognom a kezét, hacsak nem akartam, hogy elvesszen a tér-idő kontinuum-ban. Valójában nem is bántam volna, csakhogy ígéretet tettem az én érzelmileg túltengő mentoromnak, márpedig a mi ígéreteink megszeghetetlenek.
Nagy puffanást hallottam, tehát megérkeztünk. Egy ilyen utazás mindig megviseli az ember szervezetét, habár mindössze néhány másodpercig tart. Ezért gyorsan elővettem a hátizsákomból egy mentolos olvadóscukorkát, ami hűsít és nyugtat egyszerre. Már majdnem tettem volna vissza, mikor észrevettem a hófehér arcú fiút, aki négykézláb botorkált ki a teleportból. Nagyszerű. Kaptam egy nyámnyilla fiút társnak, aki még egy utazást sem tud elviselni anélkül, hogy ne lenne ettől is rosszul.
- Tessék. Vedd el. - tartottam a szeme elé a cukrot.
- Mi ez? - kérdezte alig hallható hangon.
- Olvadóscukorka: hűsít és nyugtat. A rendetlenkedő gyomrodat is helyre teszi, hidd el jót tesz. Vedd el.
Harry óvatosan kinyújtotta az egyik karját és a cukor után nyúlt. Bevette a szájába és a fehér szín az arcáról kezdett eltűnni, majd fokozatosan átváltott a megszokott, normális emberi színre.
- Köszönöm. - állt fel. - Mi van benne?
- Semmi különös. Csak valami extra gyorsan ható nyugtató. A kutató csapat találta fel.
- Kutató csapat? Mármint ilyen fehér köpenyes emberek a laborban? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
-  Igen, olyanok. Még ezenkívül sok más dolgot is előállítottak.
- Például?
- Például... - vettem le a hátamról a hátizsákom - ezt a ceruza méretűre összehajtható sugár hajtású légdeszkát, éjjellátó szemüveget, lézerrúzst, elemzőt, a kar méretére pontosan illeszkedő bilincset és ezt az íjat, ami akár 4 kilométerre is pontosan céloz.
- Hű. - ámélkodott.
- Igen, úgyhogy jobban teszed, ha jókisfiú leszel és hallgatsz rám. - mosolyadtam el az elképedt arca látványára. - És most csapjunk is bele a lecsóba. Nézzünk körül a helyen.
A táskát gyorsan a hátamra kaptam és elindultam a kis patak mentén, ami mellett álltunk. Olyan füllesztően meleg volt, hogy alig csordogált víz benne. Valami más iható után kell nézni, ugyanis víz nélkül nem sokáig fogjuk húzni. Nem értem hogy lehettem ekkora marha. Elhoztam a termoszt, de megtölteni meg elfelejtettem. Követtem a folyásirányt, remélve, hogy valahol majd csak találok valami ihatót. Úgy 40 métert mehettem előre, mikor megláttam egy icipici halastavat. Ez jó lesz. Óvatosan letérdeltem, majd belemerítettem a termoszt a vízbe. A hátizsákom kis zsebéből előhalásztam az apró üvegcsébe tett jódot és néhány cseppet cseppentettem. Fertőtlenítés. Ez sosem árt, főleg  egy ilyen helyen. Vártam néhány percet és lassan kortyolni kezdtem a kellemesen hideg folyadékot. Mennyei. Már épp tettem volna vissza a helyére, mikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Harry. Ez hihetetlen, hol van? Azt hittem, hogy követ és nem marad le. Elővettem az elemzőt és megpróbáltam felderíteni a koordinátáit. Az elemző egy nagyon hasznos kis kütyü, amellett, hogy megtudsz találni vele embereket még szkennelni is tud. Idegesen rápillantottam a szerkezetre. A gépen két pötty pulzált. Egy piros és egy fehér. A piros mindig az időzsaru a fehér pedig a keresett személy. De akkor miért csak egy van? Mikor félek, mindig a csuklómon található karkötővel játszok, ami egy nyomkövető is egyben. Ezért látszok meg az elemzőn. Hát persze, mint a vizet ezt is elfelejtettem. Nem adtam oda neki a karkötőt. Csak egy dolgot tehetek: visszamegyek a kiindulási helyre és erősen reménykedhetek a jó szerencsémben, hogy még ott találom. Amilyen gyorsan csak tudtam úgy futottam. Mindent beleadtam, annyira, hogy pár méter után egy kellemetlen meglepetéssel találtam szembe magam...
A nagy sietségben a lábam beleakadt egy csapdába, ami gyorsan feltekerdett a bokám köré és fejjel lefelé csodáltam a világot. Pompás, a táskám is lecsúszott a vállamról és jó pár méterre esett, így esélyem se volt a szabadulásra. Hamarosan léptek zajára lettem figyelmes. Nagy, dübörgő léptekére, nem kecses járáséra, így biztos voltam benne, hogy az illető egy fiú. Végre Harry megtalált, itt van a megmentőm és a segítség. Ezért, hogy észrevegyen amennyire csak a maradék erőmből sikerült kiabálni kezdtem a nevét. Kisvártatva egy lábat pillantottam meg. Olyan... furcsa volt. Ismeretlen. Mire erre rájöttem, már hangos kacagás rázta meg az erdőt. Mély hangú és gúnyos kacagás volt. Nem kellett sok idő, hogy tudjam, kivel is állok szemben...
- Nézzenek csak oda! Jade Brighton. - nevetett az illető. - Örülök a viszontlátásnak.
Marcus Bailey. Az ősellenségem az ITEAM-tól. Eredetileg ő is időzsaru volt, sőt neki adtam oda először a szívemet, de ő összetörte azt. Nem is érdemelte meg, miatta van, hogy azóta az eset óta egyetlen férfiban sem tudok megbízni.
- Én annyira nem repesek az örömtől. - feleltem mogorván. - Milyen érzés, hogy 8 körözési csillagod van?
- Eszméletlen érzés. Végre felnéznek rám. Nem csak egy időzsarut látnak bennem, aki folyton a jelenért harcol. Hanem az igazi értékért: a múltért. - szűrte a fogai közt.
- A múlt már lezárult. A jelenben élsz, ha folyton a múltat akarod megváltoztatni, az is előfordulhat, hogy eltűnsz. - erőltettem magamra egy tudálékos vigyort, ugyanis ebben a helyzetben is meg kell tartanom a laza kislány imidzsem.
- Igen, de akkor nem lenne a világ ilyen. - tárta szét a kezét és mutatott körül vele.
- Ó, igen? Azt hittem, hogy szereted a múltat. Márpedig akkor egy dolgot elfelejtettél: a múltban vagyunk Marcus! - kiáltottam.
- Igen, de nézd meg mit tett Buddha: elindította az emberek pusztulását.
- Már megbocsáss, de ő csak egy vallást teremtett.
- Nem, nem csak egy vallást. Létrehozta az edényt. Az edény felelős a kapzsiságért, a gyilkosságért. Az emberek bármire képesek azért, hogy megszerezzék. Akár egymás nyomorba döntésére is.
- A kapzsiság és a gyilkosság az edény előtt is kétezett.
- De nem öltött ilyen méreteket.
- Tényleg? Ha ennyire biztos vagy benne, hogy milyen károkat okozott az edény, akkor biztos azt is megtudod mondani, hogy épp kinél van? - kérdeztem a legártatlanabb kutyakölyök tekintetetemmel.
- Magánál Buddhánál.
- Szuper, akkor nincs is miért aggódnod, hisz senki sem kaparintotta meg.
- Még nem, de még megtörténhet.
- Megint elfelejtettél valamit: ez a múlt. - nevettem. - Ja, és amúgy kioldoznál?
- Te megőrültél? Egy ilyen szép foglyot? Most, hogy már az enyém? - kacagott fel gúnyosan.
- Nem vagyok tiéd. Senkinek sem vagyok a tulajdona. Egyszer már birtokoltál. Hát, sajnos azt a lehetőségedet eljátszottad. - néztem mélyen a szemébe.
Lehet, hogy ez indította meg, de levágott a fáról. Már csak a kezemet kéne kiszabadítanom.
- Elvágnád a kezemen is? - kérdezetem.
- Persze, még mit nem, Brighton? Nem kérsz esetleg kaviárt? - kérdezett vissza gúnyosan.
- De igen. - feleltem határozottan. - És egy etikett tanárt is mellé, ugyanis kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni.
- Jólvan tudálékos kisasszony ideje menni.
- Mégis hova? - értetlenkedtem.
- A táborba. A többiek biztos táncot fognak járni örömükben, mikor meglátják majd ki az új fogoly.
- Új fogoly? - figyeltem fel. - Csak nem ártatlan indiai embereket tartotok rabszolgaként? - komolyodtam el, mivel ezekből még ezt is simán kinézném.
- Nem. - nézett rám furán. - Bár, nem is lenne olyan rossz ötlet. Az új szerelmedet nemrég kaptuk el a folyónál.
Harry. Ez tényleg az ő formája. A múltban való tartozkodása első negyed órájában elkapják.
- És mit akartok tenni velünk?
- Nem sok víz van errefelé, de néhány óriáskígyónak lakhelye. Van egy tisztás, amit nagyon szeretnek, gondoltuk szép hely lenne egy kis pihenéshez. - nevetett ördögien.
Kígyók. Csak ezt ne. Marcus mindent tud rólam, így a legnagyobb félelmeimet is. Tipegő korunk óta ismerjük egymást, még beszélni se tudtunk, de már együtt játszottunk. Mikor nagyobbak lettünk egy suliba kerültünk, még osztálytársak is lettünk. Az egyik iskolai kirándulás alkalmával az állatkertbe látogattunk el. Volt egy kis ház is. Tele kígyókkal. A fiúk persze elsőként mentek be oda, és én sem voltam kivétel. Szerettem az extrém dolgokat, elég vagány gyerek voltam. Viszont nem igazán pozitív élménnyel gazagodtam. Marcusék azzal szórakoztak, hogy ki az, aki letudja venni a terrárium tetejét. Az egyiket valami oknál fogva nem jól helyezték fel, így könnyűszerrel leemelték azt. Én persze, pont azt a csúszómászót bámultam. Az állat, mintha megérezte volna a szabadulás reményét elkezdett kifelé mászni. Sose volt még olyan halálfélelmem. Szerencsére még időben visszatettük a tetőt, de azóta egy életre szóló fóbiám van. Gyűlölöm a kígyókat.
Biztos elég sápadt lehettem, mert Marcus egész úton vigyorgott. Ez alatt az idő alatt felhívta a haverjait, hogy vigyék Harryt is a tisztásra, ott fognak találkozni. Rettegtem. A szám olyan száraz lett, mint a sivatag, a nyelvem pedig, mint a pergamen. Próbáltam valami jóra gondolni, de annyira féltem, hogy ez egy lehetetlen dolognak látszott. Hát igen, ennyi volt. Most már biztos a halálom. Kisvártatva megérkeztünk a tisztásra. Harryt három izmos, kigyúrt fiú kísérte. Remegett, az arca fehér volt, a haja csomókban tapadt a nyakára. Megpróbáltam a lehető legkedvesebb mosolyomat magamra erőltetni, mintha semmi baj nem lenne. Marcus belökött a tisztás közepére, majd a többi fiú Harryt a hátamnak döntötte.
- Az egyik indiai árus kígyókat bűvöl és árul. Így Hector "vett" tőle néhányat. Hátha jönnek majd a többiek is.
Majd egy nagy fonott, zárt kosárból kiszórta őket a földre.
- Jó szórakozást, szerelmespár! - intett egyet, végül sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba.
- Nem vagyunk szerelmesek. - szűrtem a fogaim közt, de már mindegy volt, hiszen Marcus itt hagyott és már csak ketten maradtunk Harry-vel. Pontosabban heten, mivel öt kígyó ott tekergőzött a földön és vészesen közelítettek felénk. Most meg mi a jó büdös fenét csináljunk? Nem érhet itt mindennek vége. Ráadásul ezek mérges óriáskígyók voltak, az biztos.
- Ötlet? - kérdeztem.
- Nincs. - felelte.
Az egyikük egyre gyorsabban jött felém, már csak két méter választott el tőle. Tisztára úgy tűnt, hogy rám vetette ki a hálóját. Gondolkodj, Jade, gondolkodj! Nem csak egy üresfejű, buta modell vagy. Ahogy belenéztem a kígyó aranyszínű szemeibe, azon nyomban szétáramlott a testemben az adrenalin. A füleimben hangosan dobolt a vér. A kezem reszketett, és mint mindig most is a karkötőm hidegségét próbáltam kutatni az ujjaimmal. A kezem pedig megcsúszott a bőrcsizmámon. Így egy kicsit megkarcoltam a felületet, mert már elég régen reszeltem le a körmeimet. Hát, igen, első dolgom lesz, ha ezt túl élem! Köröm! Te jó ég, majdnem el is felejtettem a fotózáson Katy látta a körmöm és rámszólt, hogy reszeljem le. Én pedig, mivel semmi kedvem nem volt hozzá, a csizmámba rejtettem a reszelőt.
- Harry. - hadartam. - Elérsz a csizmámig?
- Nem nagyon, miért?
- Próbálj meg közelebb jönni. Benne van a körömreszelőm.
- Megpróbálom elérni. - hadarta most már ő is.
A fiú jobbra balra dölöngélt és a lábaival is hevesen tolta magát, hogy közelebb jöhessen. Nemsokára már sikerült is. Éreztem, hogy lassan kiveszi a reszelőt a csizmámból és gyakorlott mozdulatokkal elkezdi reszelni a kötelet. Míg ő ezt tette, addig én tartottam szemmel a csúszómászókat. Az a példány, aki engem nézett ki magának, már csak egy méterre volt.
- Harry, siess! - suttogtam hisztérikus hangon.
- Sietek. Kész! Jade te jössz.
Éreztem, ahogy az erős szorítás enged, és a kezeim szabaddá válnak. Amilyen gyorsan csak tudtam reszeltem a kötelet. Hihetetlen az a kígyó, most hirtelen Harry irányába kezdett el kúszni. Már csak egy hajszál tartotta össze a kötelet. És megvan!
- Harry, gyere, fussunk. - mutattam egy olyan irányba, amit nem borítottak állatok.
Az erdő biztonságában végre megpihenhettünk egy 50 méteres sprint után.
- Ez meleg volt. - lihegte.
- Ennél még lehetett volna melegebb is.
Persze, csak szájhősködtem, de ezzel próbáltam meg magamban oldani a feszültséget.
- Most már csak egy dologra lenne szükségünk... - mondtam.
- A tálra. Ha az ITEAM- osok nem bukkannak rá, nem fogják megölni Buddhát, mivel azt hiszik, hogy az edény a bajok forrása. - vázolta a helyzetet Harry.
Egyébként nagyon helyesen, ami egy kicsit elbizonytalanított abban a hitemben, hogy a srác nem túl zseni.
- Igen. - görnyedtem le a földre.
- Jade! Melletted! - mutatott le a fiú elképedve mellém.
- Mi? Egy kígyó? - álltam fel riadtan.
- Nem, melletted van az edény.
Hihetetlen, ez igaz: Mindig annak jelenik meg, akinek a legnagyobb szüksége van rá. És jelen pillanatban azok most mi voltunk.
Boldogan emeltem fel a tálat. Izzadtan, csapzottan, lihegve és kipirosodva, de örömmámorban úszva öleltem magamhoz Buddha edényét...

Hello ügynökök!

Nagyon-nagyon hálás vagyok a bátorító kommentjeiteknek, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, amit  eszméletlenül köszönök! Sajnálom, hogy most ilyen nagy késéssel tudtam hozni a részt. Végül pedig köszönöm az előző fejezethez érkezett 10 pipát 4 megjegyzést és szeretettel köszöntöm az ügynökök között az 5 (!) új feliratkozót is!

Ölel Benneteket,
Hannah