2013. december 30., hétfő

Buddha edénye II/II

Hála az égnek ekkor jött be a terembe Vic. Sosem hittem, hogy valaha Victorra a megmentőmként fogok tekinteni. Ez a srác tiszta őrült. Mindent megköszön. Minek? Minket már kiskorunkban megtanítottak arra, hogy csak akkor köszönj meg dolgokat, ha az illető meg is érdemli azt.
- Gyerekek! Csodálatos hírem van! A többiek nem boldogultak a rájuk bízott feladattal, nem sok időnk van, ha nem sietünk Buddha meghal. Rátok vár, hogy megoldjátok a problémát! - rontott be Victor kipirosodva. - Tessék Brighton, most domboríthatsz. - vigyorgott önelégülten Harrison.


Ahogy meghallottam, nagyot dobbant a szívem. Végre eljött az én időm. Vagyis a mi időnk, ugyanis ez a bambán mosolygó idióta itt mellettem az új társam. Ami szerintem teljes képtelenség, mivel még azt sem tudja, hogy hogyan kell használni egy dobócsillgot, ami valljuk be nem nagy kunszt. Neki mégis problémát okozhat, azt se tudom mire képes. És ha belehal a küldetésbe? Az is az én lelkemen fog száradni. Ilyen és effajta kétségek között léptem be a teleportomba.
- Te nem jössz? - kérdeztem Harrytől, aki még mindig Victor mellett állt  és a kezét tördelte idegességében.
- De, de persze, hogy megyek. - felelte, de a hanglejtéséből lehetettt érezni, hogy fél. Igazából, ha jobban belegondolok, lehet én is így volnék ezzel. Végülis nem egy gyerekzsúrra megyünk.
- Brighton. - hallottam meg a hátam mögül a mentorom hangját.
- Igen? - kérdeztem, mivel lövésem sem volt mit mondhat még ilyenkor is nekem. A kérdésem után a borostás a mutatóujjával jelezte, hogy menjek közelebb hozzá, mert valami személyeset szeretne mondani.
- Vigyázz rá, hallod? Ne hagyd magára, kérlek, ígérd meg... - suttogta. Meglepett, hogy ennyire aggódik. Olyan furcsa volt a hangja. Mintha meg-megremegett volna időnként.
- Jólvan. -sóhajtottam - Ígérem.
- Rendben. És még valami. Kérlek, nagyon vigyázzatok az ITEAM-mal. Főleg Marcus-sal. Úgy hallottam megnőtt a körözésének  csillaga, már 8-nál tart. - suttogta.
- Vigyázunk. Marcus pedig nagyon régi ismerősöm. - szorítottam ökölbe a kezeimet a fiú arcának felidézésétől.
- Köszönöm. - ölelt meg viharos gyorsasággal Vic. Ez a reakciója nagyon váratlanul ért, még soha nem ölelt meg senkit sem. Mi a fene baja lehet?
- Ööö... Victor, izé, azt hiszem mennünk kéne. Minden egyes másodperc számít. - toltam el magamtól, és azzal a lendülettel meg is fordultam és nagy léptekkel elindultam a teleport felé. Nagyon érzelmes volt ez a néhány másodperc, ami nem igazán szerencsés egy ilyen küldetés előtt, mert te is könnyen törékennyé válhatsz.
Harry már a helyén várt és a gombokat nézte. Hát igen. Én is tisztán emlékszem az első alkalomra mikor először láttam ilyen masinát. Nem igazán értettem, hogy mire és hogyan használják, míg 16 éves koromban ki nem próbálhattam. Fenomenális érzés volt. Ha jobban belegondolok egy időzsarunak ez jelenti a nagykorúságot.
Gyakorlottan csapkodtam a gombokat a falon. Minden fontos adatot beállítottam, Harry-t pedig magam mellé tessékeltem. Nagyon nem akaródzott, de mivel ketten utaztunk, ezért muszáj volt megfognom a kezét, hacsak nem akartam, hogy elvesszen a tér-idő kontinuum-ban. Valójában nem is bántam volna, csakhogy ígéretet tettem az én érzelmileg túltengő mentoromnak, márpedig a mi ígéreteink megszeghetetlenek.
Nagy puffanást hallottam, tehát megérkeztünk. Egy ilyen utazás mindig megviseli az ember szervezetét, habár mindössze néhány másodpercig tart. Ezért gyorsan elővettem a hátizsákomból egy mentolos olvadóscukorkát, ami hűsít és nyugtat egyszerre. Már majdnem tettem volna vissza, mikor észrevettem a hófehér arcú fiút, aki négykézláb botorkált ki a teleportból. Nagyszerű. Kaptam egy nyámnyilla fiút társnak, aki még egy utazást sem tud elviselni anélkül, hogy ne lenne ettől is rosszul.
- Tessék. Vedd el. - tartottam a szeme elé a cukrot.
- Mi ez? - kérdezte alig hallható hangon.
- Olvadóscukorka: hűsít és nyugtat. A rendetlenkedő gyomrodat is helyre teszi, hidd el jót tesz. Vedd el.
Harry óvatosan kinyújtotta az egyik karját és a cukor után nyúlt. Bevette a szájába és a fehér szín az arcáról kezdett eltűnni, majd fokozatosan átváltott a megszokott, normális emberi színre.
- Köszönöm. - állt fel. - Mi van benne?
- Semmi különös. Csak valami extra gyorsan ható nyugtató. A kutató csapat találta fel.
- Kutató csapat? Mármint ilyen fehér köpenyes emberek a laborban? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
-  Igen, olyanok. Még ezenkívül sok más dolgot is előállítottak.
- Például?
candice swanepoel vsx gif- Például... - vettem le a hátamról a hátizsákom - ezt a ceruza méretűre összehajtható sugár hajtású légdeszkát, éjjellátó szemüveget, lézerrúzst, elemzőt, a kar méretére pontosan illeszkedő bilincset és ezt az íjat, ami akár 4 kilométerre is pontosan céloz.
- Hű. - ámélkodott.
- Igen, úgyhogy jobban teszed, ha jókisfiú leszel és hallgatsz rám. - mosolyadtam el az elképedt arca látványára. - És most csapjunk is bele a lecsóba. Nézzünk körül a helyen.
A táskát gyorsan a hátamra kaptam és elindultam a kis patak mentén, ami mellett álltunk. Olyan füllesztően meleg volt, hogy alig csordogált víz benne. Valami más iható után kell nézni, ugyanis víz nélkül nem sokáig fogjuk húzni. Nem értem hogy lehettem ekkora marha. Elhoztam a termoszt, de megtölteni meg elfelejtettem. Követtem a folyásirányt, remélve, hogy valahol majd csak találok valami ihatót. Úgy 40 métert mehettem előre, mikor megláttam egy icipici halastavat. Ez jó lesz. Óvatosan letérdeltem, majd belemerítettem a termoszt a vízbe. A hátizsákom kis zsebéből előhalásztam az apró üvegcsébe tett jódot és néhány cseppet cseppentettem. Fertőtlenítés. Ez sosem árt, főleg  egy ilyen helyen. Vártam néhány percet és lassan kortyolni kezdtem a kellemesen hideg folyadékot. Mennyei. Már épp tettem volna vissza a helyére, mikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Harry. Ez hihetetlen, hol van? Azt hittem, hogy követ és nem marad le. Elővettem az elemzőt és megpróbáltam felderíteni a koordinátáit. Az elemző egy nagyon hasznos kis kütyü, amellett, hogy megtudsz találni vele embereket még szkennelni is tud. Idegesen rápillantottam a szerkezetre. A gépen két pötty pulzált. Egy piros és egy fehér. A piros mindig az időzsaru a fehér pedig a keresett személy. De akkor miért csak egy van? Mikor félek, mindig a csuklómon található karkötővel játszok, ami egy nyomkövető is egyben. Ezért látszok meg az elemzőn. Hát persze, mint a vizet ezt is elfelejtettem. Nem adtam oda neki a karkötőt. Csak egy dolgot tehetek: visszamegyek a kiindulási helyre és erősen reménykedhetek a jó szerencsémben, hogy még ott találom. Amilyen gyorsan csak tudtam úgy futottam. Mindent beleadtam, annyira, hogy pár méter után egy kellemetlen meglepetéssel találtam szembe magam...
A nagy sietségben a lábam beleakadt egy csapdába, ami gyorsan feltekerdett a bokám köré és fejjel lefelé csodáltam a világot. Pompás, a táskám is lecsúszott a vállamról és jó pár méterre esett, így esélyem se volt a szabadulásra. Hamarosan léptek zajára lettem figyelmes. Nagy, dübörgő léptekére, nem kecses járáséra, így biztos voltam benne, hogy az illető egy fiú. Végre Harry megtalált, itt van a megmentőm és a segítség. Ezért, hogy észrevegyen amennyire csak a maradék erőmből sikerült kiabálni kezdtem a nevét. Kisvártatva egy lábat pillantottam meg. Olyan... furcsa volt. Ismeretlen. Mire erre rájöttem, már hangos kacagás rázta meg az erdőt. Mély hangú és gúnyos kacagás volt. Nem kellett sok idő, hogy tudjam, kivel is állok szemben...
- Nézzenek csak oda! Jade Brighton. - nevetett az illető. - Örülök a viszontlátásnak.
Marcus Bailey. Az ősellenségem az ITEAM-tól. Eredetileg ő is időzsaru volt, sőt neki adtam oda először a szívemet, de ő összetörte azt. Nem is érdemelte meg, miatta van, hogy azóta az eset óta egyetlen férfiban sem tudok megbízni.
- Én annyira nem repesek az örömtől. - feleltem mogorván. - Milyen érzés, hogy 8 körözési csillagod van?
- Eszméletlen érzés. Végre felnéznek rám. Nem csak egy időzsarut látnak bennem, aki folyton a jelenért harcol. Hanem az igazi értékért: a múltért. - szűrte a fogai közt.
- A múlt már lezárult. A jelenben élsz, ha folyton a múltat akarod megváltoztatni, az is előfordulhat, hogy eltűnsz. - erőltettem magamra egy tudálékos vigyort, ugyanis ebben a helyzetben is meg kell tartanom a laza kislány imidzsem.
- Igen, de akkor nem lenne a világ ilyen. - tárta szét a kezét és mutatott körül vele.
- Ó, igen? Azt hittem, hogy szereted a múltat. Márpedig akkor egy dolgot elfelejtettél: a múltban vagyunk Marcus! - kiáltottam.
- Igen, de nézd meg mit tett Buddha: elindította az emberek pusztulását.
- Már megbocsáss, de ő csak egy vallást teremtett.
- Nem, nem csak egy vallást. Létrehozta az edényt. Az edény felelős a kapzsiságért, a gyilkosságért. Az emberek bármire képesek azért, hogy megszerezzék. Akár egymás nyomorba döntésére is.
- A kapzsiság és a gyilkosság az edény előtt is kétezett.
- De nem öltött ilyen méreteket.
- Tényleg? Ha ennyire biztos vagy benne, hogy milyen károkat okozott az edény, akkor biztos azt is megtudod mondani, hogy épp kinél van? - kérdeztem a legártatlanabb kutyakölyök tekintetetemmel.
- Magánál Buddhánál.
- Szuper, akkor nincs is miért aggódnod, hisz senki sem kaparintotta meg.
- Még nem, de még megtörténhet.
- Megint elfelejtettél valamit: ez a múlt. - nevettem. - Ja, és amúgy kioldoznál?
- Te megőrültél? Egy ilyen szép foglyot? Most, hogy már az enyém? - kacagott fel gúnyosan.
- Nem vagyok tiéd. Senkinek sem vagyok a tulajdona. Egyszer már birtokoltál. Hát, sajnos azt a lehetőségedet eljátszottad. - néztem mélyen a szemébe.
Lehet, hogy ez indította meg, de levágott a fáról. Már csak a kezemet kéne kiszabadítanom.
- Elvágnád a kezemen is? - kérdezetem.
- Persze, még mit nem, Brighton? Nem kérsz esetleg kaviárt? - kérdezett vissza gúnyosan.
- De igen. - feleltem határozottan. - És egy etikett tanárt is mellé, ugyanis kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni.
- Jólvan tudálékos kisasszony ideje menni.
- Mégis hova? - értetlenkedtem.
- A táborba. A többiek biztos táncot fognak járni örömükben, mikor meglátják majd ki az új fogoly.
- Új fogoly? - figyeltem fel. - Csak nem ártatlan indiai embereket tartotok rabszolgaként? - komolyodtam el, mivel ezekből még ezt is simán kinézném.
- Nem. - nézett rám furán. - Bár, nem is lenne olyan rossz ötlet. Az új szerelmedet nemrég kaptuk el a folyónál.
Harry. Ez tényleg az ő formája. A múltban való tartozkodása első negyed órájában elkapják.
- És mit akartok tenni velünk?
- Nem sok víz van errefelé, de néhány óriáskígyónak lakhelye. Van egy tisztás, amit nagyon szeretnek, gondoltuk szép hely lenne egy kis pihenéshez. - nevetett ördögien.
Kígyók. Csak ezt ne. Marcus mindent tud rólam, így a legnagyobb félelmeimet is. Tipegő korunk óta ismerjük egymást, még beszélni se tudtunk, de már együtt játszottunk. Mikor nagyobbak lettünk egy suliba kerültünk, még osztálytársak is lettünk. Az egyik iskolai kirándulás alkalmával az állatkertbe látogattunk el. Volt egy kis ház is. Tele kígyókkal. A fiúk persze elsőként mentek be oda, és én sem voltam kivétel. Szerettem az extrém dolgokat, elég vagány gyerek voltam. Viszont nem igazán pozitív élménnyel gazagodtam. Marcusék azzal szórakoztak, hogy ki az, aki letudja venni a terrárium tetejét. Az egyiket valami oknál fogva nem jól helyezték fel, így könnyűszerrel leemelték azt. Én persze, pont azt a csúszómászót bámultam. Az állat, mintha megérezte volna a szabadulás reményét elkezdett kifelé mászni. Sose volt még olyan halálfélelmem. Szerencsére még időben visszatettük a tetőt, de azóta egy életre szóló fóbiám van. Gyűlölöm a kígyókat.
Biztos elég sápadt lehettem, mert Marcus egész úton vigyorgott. Ez alatt az idő alatt felhívta a haverjait, hogy vigyék Harryt is a tisztásra, ott fognak találkozni. Rettegtem. A szám olyan száraz lett, mint a sivatag, a nyelvem pedig, mint a pergamen. Próbáltam valami jóra gondolni, de annyira féltem, hogy ez egy lehetetlen dolognak látszott. Hát igen, ennyi volt. Most már biztos a halálom. Kisvártatva megérkeztünk a tisztásra. Harryt három izmos, kigyúrt fiú kísérte. Remegett, az arca fehér volt, a haja csomókban tapadt a nyakára. Megpróbáltam a lehető legkedvesebb mosolyomat magamra erőltetni, mintha semmi baj nem lenne. Marcus belökött a tisztás közepére, majd a többi fiú Harryt a hátamnak döntötte.
- Az egyik indiai árus kígyókat bűvöl és árul. Így Hector "vett" tőle néhányat. Hátha jönnek majd a többiek is.
Majd egy nagy fonott, zárt kosárból kiszórta őket a földre.
- Jó szórakozást, szerelmespár! - intett egyet, végül sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba.
- Nem vagyunk szerelmesek. - szűrtem a fogaim közt, de már mindegy volt, hiszen Marcus itt hagyott és már csak ketten maradtunk Harry-vel. Pontosabban heten, mivel öt kígyó ott tekergőzött a földön és vészesen közelítettek felénk. Most meg mi a jó büdös fenét csináljunk? Nem érhet itt mindennek vége. Ráadásul ezek mérges óriáskígyók voltak, az biztos.
- Ötlet? - kérdeztem.
- Nincs. - felelte.
Az egyikük egyre gyorsabban jött felém, már csak két méter választott el tőle. Tisztára úgy tűnt, hogy rám vetette ki a hálóját. Gondolkodj, Jade, gondolkodj! Nem csak egy üresfejű, buta modell vagy. Ahogy belenéztem a kígyó aranyszínű szemeibe, azon nyomban szétáramlott a testemben az adrenalin. A füleimben hangosan dobolt a vér. A kezem reszketett, és mint mindig most is a karkötőm hidegségét próbáltam kutatni az ujjaimmal. A kezem pedig megcsúszott a bőrcsizmámon. Így egy kicsit megkarcoltam a felületet, mert már elég régen reszeltem le a körmeimet. Hát, igen, első dolgom lesz, ha ezt túl élem! Köröm! Te jó ég, majdnem el is felejtettem a fotózáson Katy látta a körmöm és rámszólt, hogy reszeljem le. Én pedig, mivel semmi kedvem nem volt hozzá, a csizmámba rejtettem a reszelőt.
- Harry. - hadartam. - Elérsz a csizmámig?
- Nem nagyon, miért?
- Próbálj meg közelebb jönni. Benne van a körömreszelőm.
- Megpróbálom elérni. - hadarta most már ő is.
A fiú jobbra balra dölöngélt és a lábaival is hevesen tolta magát, hogy közelebb jöhessen. Nemsokára már sikerült is. Éreztem, hogy lassan kiveszi a reszelőt a csizmámból és gyakorlott mozdulatokkal elkezdi reszelni a kötelet. Míg ő ezt tette, addig én tartottam szemmel a csúszómászókat. Az a példány, aki engem nézett ki magának, már csak egy méterre volt.
- Harry, siess! - suttogtam hisztérikus hangon.
- Sietek. Kész! Jade te jössz.
Éreztem, ahogy az erős szorítás enged, és a kezeim szabaddá válnak. Amilyen gyorsan csak tudtam reszeltem a kötelet. Hihetetlen az a kígyó, most hirtelen Harry irányába kezdett el kúszni. Már csak egy hajszál tartotta össze a kötelet. És megvan!
- Harry, gyere, fussunk. - mutattam egy olyan irányba, amit nem borítottak állatok.
Az erdő biztonságában végre megpihenhettünk egy 50 méteres sprint után.
- Ez meleg volt. - lihegte.
- Ennél még lehetett volna melegebb is.
Persze, csak szájhősködtem, de ezzel próbáltam meg magamban oldani a feszültséget.
- Most már csak egy dologra lenne szükségünk... - mondtam.
- A tálra. Ha az ITEAM- osok nem bukkannak rá, nem fogják megölni Buddhát, mivel azt hiszik, hogy az edény a bajok forrása. - vázolta a helyzetet Harry.
Egyébként nagyon helyesen, ami egy kicsit elbizonytalanított abban a hitemben, hogy a srác nem túl zseni.
- Igen. - görnyedtem le a földre.
- Jade! Melletted! - mutatott le a fiú elképedve mellém.
- Mi? Egy kígyó? - álltam fel riadtan.
- Nem, melletted van az edény.
Hihetetlen, ez igaz: Mindig annak jelenik meg, akinek a legnagyobb szüksége van rá. És jelen pillanatban azok most mi voltunk.
Boldogan emeltem fel a tálat. Izzadtan, csapzottan, lihegve és kipirosodva, de örömmámorban úszva öleltem magamhoz Buddha edényét...

Hello ügynökök!

Nagyon-nagyon hálás vagyok a bátorító kommentjeiteknek, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, amit  eszméletlenül köszönök! Sajnálom, hogy most ilyen nagy késéssel tudtam hozni a részt. Végül pedig köszönöm az előző fejezethez érkezett 10 pipát 4 megjegyzést és szeretettel köszöntöm az ügynökök között az 5 (!) új feliratkozót is!

Ölel Benneteket,
Hannah 

2013. november 25., hétfő

Buddha edénye I/II

     
Nagyon fontos dolog történhetett, így szaporáztam lépteimen, hogy beérjek  központi szobába, ahol megkapom a parancsom Victor-tól, a mentoromtól.

A szobába érve láttam, hogy már csak én hiányoztam a csapatból.
- Itt vagyok. - tettem fel a kezem, ugyanis Victor pont ekkor olvasta  a névsort.
- Nagyszerű. Újabb késés, mi lenne, ha egyszer pontosan beérnél? - nézett rám mérgesen.
- Akkor az nem is én lennék és elkezdhetnétek aggódni azon, hogy a múltbeli alteregóm szökött meg. - válaszoltam egykedvűen.
A többiek körében ez hangos kacagást váltott ki. A mentorom válaszképpen csak egy fintorral jutalmazott meg.
- Tehát... - kezdett a mondandójába Vic.
- Vallási vezető? - kérdeztem unottan.
- Mi? Brighton, ha egyszer nem vágnál bele a beszédembe, akkor nagyon megtisztelve érezném magam.
- Sajnos az nem fog bekövetkezni.
- Mindegy. - fújtatott. - Mint Miss Brighton is kitalálta, egybként helyesen, igen, egy vallási vezető van bajban. Tippek? - vezette fel a témát a borostás mentorom.
- Jézus? - kérdezte Gabe.
- Nem...
- William Shakespeare? - próbálkozott Amy.
- Vallási vezető...
- Szerintem Buddha. - vetettem oda.
- Igen! - sóhajtott Victor.
- Hallottatok már Buddha edényéről?
- Nem. - válaszolták kórusban
- Igen. - feleltem egyedül.
- Akkor újra Jade-nél a szó. Mit hallottál róla?
- Buddha edénye egy olyan tál, mely megvalósítja a vágyaidat. Mindig azelőtt az ember előtt jelenik meg, akinek a legnagyobb szüksége van rá.
- Pontosan. A feladatotok pedig, hogy megvédjétek Buddhát a korai haláltól, aki még nem készítette el az edényt. - vázolta fel a helyzetet Vic. - Mindenki álljon be a teleportjába, kivéve Jade-et.
Már épp elindultam volna a telim irányába, mikor meghallottam a kivéve Jade szócskát. Mi van? De hát eddig nem is volt sikertelen küldetésem. Victor, ne viccelj már!
- De Victor, ne csináld ezt... - kezdtem bele a mondókámba.
- Mit ne csináljak? Ja, nem, nem kapsz büntetést. Más feladatot szántam neked. - nevetett a borostás.
- És mégis mi lenne az?
- Ez majd délután derül ki. - kacsintott. - Ja, és hívott az a sipítozós menedzsered, hogy azonnal menj a fotózásra, különben felmondja a szerződést.
- Katy?
- Milyen Katy? Most szingli vagyok.
- Mármint  Katy hívott?
- Biztos, nem tudom, csak elkezdett hadarni a telefonban, hogy a fotózás, a szerződés, a banda, a reklám és így tovább. - nézett rám lesajnálóan.
- Az Katy volt. Szia Vic! Akkor délután...
- 5-re gyere.
- Rendben. - rebegtettem meg a szempilláimat, gondoltam hátha meggondolja magát és elmehetek a küldetésre, de nem így történt.


- Hol voltál? Te jó ég, mik ezek a... PATTANÁSOK! - sikította Katy.
- Neked is jó napot! - köszöntem.
- Jade, ugye nem ettél sósmogyorót? - kérdezte aggódva, úgy csinált mintha azt kérdezte volna, hogy " Jade, ugye nem vagy alkoholista? ".
- De, igen. - válaszoltam makacsul.
- Az Isten szerelmére!
- Inkább Buddha edényére. - mormogtam.
- Hányszor, de hányszor megmondtam már neked, hogy a sósmogyorótól aknék keletkeznek emellett káros hatásukat nemrég kimutatta egy...
Nem igazán figyeltem Katy-re, ugyanis ekkor lépett be az ajtón 5 fiú. Olyan nagyon ismerősek voltak, csak fogalmam sincs, hogy honnan. Szerintem ez az egyik legrosszabb érzés, mikor ismered, de mégsem.
- Hála az égnek! Megjöttek a szupersztárok! - tapsolt kettőt a menedzserem.
Az egyik fiú, amelyiknek aranyos kis gödröcskék voltak az arcán és a haja megszelidíthetetlen göndör fürtökből állt, nyomban elpirult, emellett tiltakozni kezedett.
- Liza, kérlek, sminkeld ki a fiúkat! Muszáj jól kinézniük. Ez a kampány a Glamour-ba készül. Ha nem lesz a legjobb, akkor esküszöm, hogy csatlakozok valami szektához. - sipítozta Katy. - Hű, nincs itt túl meleg ebben a szobában? Nyisson már valaki egy ablakot!
Katy olyan mint egy átok. Nem tudod levakarni, pedig higgyétek el, már rég megszeretnék tőle szabadulni.
A táskámban Katy idegállapotára tekintettel mindig tartok nyugtatót és egy üveg vizet. Odaadom neki mindkettőt és ekkor általában ezt mondja:
- Jaj, Jade te vagy az egyetlen, aki gondol rám.
- Jade gyere, végeztem. - szól Liza a szoba túlsó végéből.
- Máris? - kérdeztem.
- Igen, a fiúknak csak egy kis alapozó és pirosító kellet, te már nagyobb kihívás leszel. - mért végig a tekintetével.
- Csodás. - huppantam le a székre, olyan fejet vágtam, mintha a fogamat húzták volna.
- Egy kicsit több lelkesedést Jade! - hallottam meg Katy hangját a hátam mögül. - A One Direction-nel fogsz fotózkodni, hidd el, most rengeteg lány lenne a helyedben.
Igázából ha lehetne választanom a fotózás és az ügynökösködés között, akkor már rég a küldetésen lennék. Nem igazán dob fel ez a One Direction-dolog. Életemben talán két számukat hallottam és azoktól sem voltam elragadtatva.  Viszont a civil munkámat sem hanyagolhatom el, különben nem kapom meg a kreditemet a kémkedéshez.

Mikor már minden készen állt, én is, tehát rajtam volt egy tonna alapozó a hülye mogyoró miatt, 3D-s műszempilláim még nem estek le, az ajkaim is csillogtak, az almácskáimat babarózsaszín pír borította, a szememet pedig feketével kiemeltük, végre elkezdtük a fotózást. A ruha, amit viseltem nagyon bejött, a sárga szín teljesen megbabonázott.
Elég érdekesre sikerült ez a fotósorozat, mert hol a fiúk ölében kellett feküdnöm, hol göndörkére kellett vadítóan néznem, hol pedig engem ölelgettek, nem mondanám, hogy ezt a munkámat élveztem a legjobban. A végére úgy elfáradtam, hogy azt kívántam, bárcsak már vége lenne és ezt is kipipálhatnám végre.
Persze a sors annál kegyetlenebb...


Pontban délután 5-kor parkoltam le a kocsimmal az IZsEAJ előtt. Izgatottan rohantam végig a folyosón és szinte kicsaptam a szoba ajtaját. Victor csodálkozva nézett fel rám az iróasztala mögül, úgy tűnt, valaminek éppen a közepén tart.
- Ó milyen heves valaki. - vigyorgott.
- Igen, mehetek? - néztem rá kiskutya-szemekkel.
- Hová?
- A küldetésre. - válaszoltam, nem igazán értettem, hogy mire gondol, hisz ez teljesen egyértelmű.
- Nem.
- De Victor, azt mondtad nem kapok büntetést... - tártam szét a kezem értetlenül.
- Igen, ezt mondtam, de azt nem, hogy mehetsz is. Egy másik feladatom van a számodra.
- És mégis mi lenne az? - kérdeztem unottan. 
- Egy új ügynököt kéne körbevezetned.
- Figyelj Vic, szerintem ez a dadusos dolog nem az én formám, kérd meg inkább Andrea-t, ő nagyon szereti a gyerekeket.
- Hát... igazából a fiú már nem is gyerek. - vakargatta a fejét a borostás. - Talán inkább a tinédzser és a felnőtt küszöbén áll, ugyanis annyi idős, mint te.
- Ez mégis hogyan lehetséges? - képedtem el.
Köztudott ugyanis, hogy akárki nem lehet ügynök. Minden családnak megvan a helye a bázison, a  maga feladata. A körforgás öröklődési úton megy végbe: csak azoknak a családoknak az utódjaiból lehet kém, akiknek a szüleik, nagyszüleik és a dédszüleik is itt dolgoztak.
- Harry dédnagyapja itt dolgozott, csak a második világháború után kiszállt és a gyerekeit nem engedte erre a pályára lépni, mivel túlontúl veszélyesnek tartotta és ez a fiú most gondolt egyet és belépett hozzánk. Hát nem csodálatos? - mosolygott.
- Nem, egyáltalán nem! - tiltakoztam. - Ezek az emberek évekig tanultak, gyakoroltak azért, hogy elmehessenek ezekre a feladatokra.
- Igen, megértelek Jade, de mégsem modhatunk neki nemet. 
- És mégis miért nem?
- Mert híres ember a civil világban és szükségünk van a támogatására. - suttogta.
- Milyen támogatására? Miért suttogsz? - értetlenkedtem.
- A pénzbelire. - roskadt kétségbeesetten a karosszékébe a mentorom.
- Ezt nem értem. Nem kér fizetést, hanem pénzzel támogatja a központot. - raktam össze a képet.
- Igen, és nemsokára megérkezik, úgyhogy megkérhetnélek, hogy vezesd körbe? Benned bízok, te tudod a legjobban elmondani az intézmény történetét, működösét.
- Rendben, megteszem, de egy feltétellel.
- Rendben. - sóhajtott hatalmasat Victor. - Halljam, mi lenne az?
- Cserébe elmehetek küldetésre.
- Elmehetsz, de csakis vele, ugyanis mostantól ő a társad.
Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta...az a fiú, akit a fotózáson ismertem meg. Harry. Legalábbis azt hiszem így hívják.

15 perccel később már a folyosón mondtam, helyesbítek, hadartam neki unott képpel a tudnivalókat. Igazából nem akartam neki esélyt adni, hogy belekérdezzen. A civilek olyan értetlenek. Mindig ezer meg ezer kérdésük van és általában nagyon lassan esik le nekik az összefüggés.
- És végül ez itt a központi szoba, ahol egy-egy küldetés előtt szoktuk megkapni a parancsainkat, teendőinket, figyelmeztetéseket. Ezenkívül azok az üvegbúrák ott nem csirkekeltetők, hanem a portáljaink. - fejeztem be unottan.
- Ez nagyon izgalmas volt, köszönöm.
- Mégis mit köszönsz?
- Hát, azt, hogy vetted a fáradtságot és mindezt elmesélted nekem.
- Hidd el, nem önszántamból tettem. - néztem rá lesajnálóan.
- Nem baj, akkor is köszönöm.
Hála az égnek ekkor jött be a terembe Vic. Sosem hittem, hogy valaha Victorra a megmentőmként fogok tekinteni. Ez a srác tiszta őrült. Mindent megköszön. Minek? Minket már kiskorunkban megtanítottak arra, hogy csak akkor köszönj meg dolgokat, ha az illető meg is érdemli azt.
- Gyerekek! Csodálatos hírem van! A többiek nem boldogultak a rájuk bízott feladattal, nem sok időnk van, ha nem sietünk Buddha meghal. Rátok vár, hogy megoldjátok a problémát! - rontott be Victor kipirosodva. - Tessék Brighton, most domboríthatsz. - vigyorgott önelégülten Harrison. 

Hello ügynökök! Mi a véleményetek? Köszönöm a 6 feliratkozást!

Hannah



2013. november 17., vasárnap

Prológus

Az IZsEAJ  (Idő Zsaruk Együtt A Jelenért) intézmény folyosóján hangosan kopogott a magassarkúm. Újra egy piros riasztást kaptunk. Nem tudom megérteni ezeket az embereket. Miért olyan jó ilyen bűncselekményeket elkövetni? Hiszen, ahogy az előképzőben is tanították nekünk: " A múlt azért múlt, mert olyan eseményeket foglal magába, melyek már lezárultak, megtörténtek. Egyszeri és megismételhetetlen cselekedetek. " A legtöbb alkalommal olyan gonosztevőkkel akadt dolgom, akik valamelyik kedvenc hírességüket akarták megmenteni a haláltól. Például egyszer egy rajongó John Lennon-t akarta megvédeni. Sok ilyen eset volt, ezek még nem olyan komoly események, de a mostani piros riasztás. Nagyon fontos dolog történhetett, így szaporáztam lépteimen, hogy beérjek a központi szobába, ahol megkapom a parancsom Victor-tól, a mentoromtól.

Hello, ügynökök! Mivel ez az első ilyen történetem, kérlek pipáljatok alul, hogy megéri-e folytatni ezt a történetet vagy sem. Persze nagyon örülnék a kommentnek is.

Hannah