- Harry, siess! Ugorj be! - kiáltottam a könnyeimmel küszködve. A fiú egy nagy lépéssel máris a teleportban termett. Remegő kézzel állítottam be a mai nap dátumát. Éreztem, hogy az orromat csípő érzés facsarja és a gyorsan, egymás után érkező könnyek függönnyén keresztül nem sokat éreztem.
- Jade, te jó ég! Mi a baj? Mi történt? - kérdezte aggódó tekintettel és szorosan megfogta a kezem, mintha soha nem is akarná elengedni azt. Más esetben elhúztam volna, de most, most egyenesen jól esett a két meleg kézfej a sajátjaimon.
- Majd később. Most siessünk! - motyogtam az orrom alatt, amiből szerintem szegény fiú semmit sem értett, de ő csak bólintott egyet és már meg is kezdődött az utazásunk.
A jelenbe megérkezve gyorsan kinyitottam a teleport ajtaját és Victor íróasztalához futottam, amin az alábbi üzenet állt: " Jade! Édesanyád a Saint Rose kórházban fekszik és jelenleg a műtőben van, a második emeleti folyosó bal szárnyában fogok Rád várni. - Victor". Felvettem az asztalról és a kezemben szorongatva rohantam ki a folyosóra és amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam a zárkombinációs szekrényemet, melyből kivettem az értékeimet. Tovább futottam a főkapu felé, de egy pillanatra megálltam, csak hogy hátranézzek, Harry követ-e még. Úgy tett, ahogy sejtettem: a nyomomban loholt. Arcáról le lehetett olvasni a részvét, a szomorúság és a félelem keverékének furcsa együttesét.
A kocsiba bepattanva nem foglalkoztam semmivel sem, nem érdekeltek a biztonsági övek, nem vacakoltam vele. Csak a motor bőgött fel irtózatos hanggal, mikor gyújtást adtam rá. Már besötétedett, így a lámpákat is felkapcsoltam. Gyorsan kiértem a főútra, melytől mindössze csak öt percnyire volt a kórház. A kapun belépve elszaladtam több ápoló és doktor mellett, akik nem botránkoztak meg azon, hogy a folyosón futok, sőt, inkább utat engedtek és a fal mellé álltak. Nekik ez már mindennapi látvány: egy hozzátartozó szalad a műtőhöz vagy a sürgősségi osztályra, hogy lássa hozzátartozóját.
Amint az utolsó lépcsőfokot is megmásztam megpillantottam a zöld, hosszú folyosó végén a feszengve várakozó Victort. Fel-alá sétált, a kezét tördelte és folyton mozgott a szája, tehát valamit motyoghatott az orra alatt. Olyan különös volt ilyen állapotban látni a mindig magabiztos, derűs Victort, aki soha sem hagyja, hogy egy rossz hír vagy a számlák megérkezése elrontsa a kedvét. A csizmám sarka hangosan kopogott a kőpadlón, mely olyan komornak tűnt, mint maga az épület. A borostás nem vette észre közeledésem, csak mereven révedt a semmibe. Bambulásából halk köszönésem riasztotta fel:
- Szia! Hogy van anya? Mi történt?
- Két órája történt az egész. Éppen a boltból jött hazafelé. Akkortájt vettem én is épp észre, hogy elkezdett hullani az ónos eső. Nem is hullani, inkább szakadni. Esküszöm, olyan volt, mintha dézsából öntötték volna. Az utak ilyenkor, mint tudod, nagyon csúszóssá válnak. Nos, édesanyád megcsúszott az úton. A kocsi elméletileg elkezdett pörögni, és kontrollálhatatlanná vált. A végén belecsúszott egy mély árokba. A tűzoltók szedték ki a roncsok alól.
- Te jó ég! - kaptam a szám elé a kezem anya történetét hallva és éreztem, hogy az aggódás és a félelem első könnycseppjei már kibuggyantak a szememből. Ekkor egy kéz a vállára hajtotta a fejemet. Nem tudtam, hogy ki az, azt hittem, hogy Victor, hiszen ő állt mellettem, azonban ennek az embernek más illata volt. Ekkor eszméltem rá, hogy az, akinek a pólóját átáztatom, nem más, mint Harry. Nem szólt egy szót sem, csak a hajamat simogatta, és őszintén szólva nem bántam, hogy nem beszélt. Egyenesen jól esett a csend. Nem veszíthetem el az édesanyámat. Ő az én mindenem. Szó szerint. Az egyetlen élő rokonom, az a nő, aki nagy kínok között a világra hozott, aki szeretett-feltétel nélkül, aki etetett, ruházott, gondoskodott rólam, felnevelt, egy otthont teremtett számomra. Ő volt az én egy személyből álló családom.
Ekkor hallottam, hogy kinyílik a műtő ajtaja és kilép rajta valaki. Én abban a szempillantásban kiburkolóztam Harry öleléséből és elindultam a fiú felé, Harry és Victor pedig követett. Az italautomatánál mindhárman utolértük a srácot és körbeálltuk. Egy vizet vett ki az automatából és mikor megfordult, eltátotta a száját, ugyanis három mindenre elszánt szempár szegeződött rá. A fiú nyelt egyet és halkan, remegő hangon megszólalt:
- Segíthetek valamiben?
Én szólaltam meg elsőként:
- Hogy van az édesanyám?
- A körülményekhez képest jól. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem tört el egy csigolyája sem, ugyanis az olyan maradandó sérülést okozhatott volna, hogy tolószékbe kerül. Azonban egy igen komoly combnyaktörést szenvedett, ezért volt szükség műtétre, mely altatással is járt. Ezen felül három hétig a kórházban tartjuk, míg felépül és a fekvő gipsz után járó gipszet nem kap, aztán pedig gyógytornára kell járnia. Az elején elég kritikus állapotban volt, és azt kell, hogy mondjam, az Ön édesanyja egy túlélő, ugyanis a műtőasztalon elveszítettük pár percre.
- Mármint meghalt? - kérdezte Victor remegő hangon.
- Igen, ezt klinikai halálnak hívjuk, de a hölgy állapota most már stabil. Nemsokára kitoljuk a műtőből a kórtermébe, pár óra múlva felébredhet és jó, ha ismerős arcokat lát, bár még előfordulhat, hogy egy kicsit kába lesz, sőt az sem kizárt, hogy részleges amnéziát állapíthatunk meg majd nála.
- Részleges?
- Igen, csak a balesetre és az utána elkövetkezendő pár órára nem fog emlékezni, ha szerencsénk van.
- Rendben, köszönjük szépen a segítségét és elnézést kérünk, hogy így letámadtuk.
- Ó, semmi baj. Megértem, hogy aggódnak.
A műtősfiú lassan elsétált, mi pedig a hallottakat emésztve álltunk ott még egy ideig.
- Én megvárom. míg felébred. Ti menjetek haza, pihenjétek ki magatokat, hosszú volt ez a nap, és bizonyára titeket is épp annyira megviselt ez az eset, mint engem. - mondtam komoly hangon.
- Nem, nem erről szó sem lehet. Jade, nézd, lehet, hogy édesanyád holnap délig sem ébred fel, ti pedig most jöttetek haza egy küldetésről. Ti tényleg fáradtak vagytok. Elég volt mára az izgalmakból, pihenjétek ki magatokat. - vélekedett Victor.
-De... - vágtam volna közbe, azonban a borostás közbe szólt - Aaa, semmi de, most szépen hazamentek, nincs ellenvetés. - nézett ránk szigorúan.
- Jade, bizonyára úgyis elaludnál, ígérem, hogy értesítelek, amint anyukád felébredt. Sóhajtva egyeztem bele az ajánlatba, ugyanis akárhogy is szépítjük a dolgot, Victornak igaza volt. Rettentően fáradt voltam. Gyorsan elköszöntünk a mentorunktól és a parkoló felé vettük az irányt a társammal. Mikor beültem a volán mögé és rátettem a kezem a kormányra, egyszerűen lefagytam. Nem mozdultam, csak bámultam kifelé a szélvédőn keresztül, és az elmúlt pár óra igazi sokkhatása csak most jött ki rajtam. Hangosan zokogni kezdtem és a kezemmel a kormánykereket püföltem. Harry egy ideig döbbenten figyelt, majd halkan megszólalt:
- Azt hiszem te most nem vagy olyan állapotban, hogy vezess. Hagyd csak, majd én átveszem. Cseréljünk helyet.
Kisegített az ülésből és áttámogatott az anyósülésre. Ekkora már abba hagytam a bőgést. Most már csak szomorúan néztem ki a fejemből és az ujjaimat tördeltem.
- Mi a cím? - kérdezte.
- Most anyukám lakására szeretnék menni. - feleltem suttogva. - Az első cím a GPS-emben. Azt állítsd be, kérlek.
- Rendben.
Tizenöt perc múlva meg is érkeztünk az ismerős környékre. A takaros kis kertesházak barátságos és meghitt látványt nyújtottak. Minden ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Anyának én vettem a házat, segítettem is neki becuccolni, mikor beköltözött. A kétemeletes, sárga színű, terméskövekkel kirakott ház, melyhez egy kisebb udvar és gyönyörű mély barna fából készült kerítés is társult,nyugtatóan hatott a közérzetemre. Harry bekísért, ő is nyitotta ki az ajtót, mert a remegő kezemmel egyszerűen képtelen voltam beletalálni a zárba. Felgyújtottam az előszoba villanyát. Minden olyan volt, amilyen szokott. A cipők egy helyre katonás sorrendben beállítva, friss virág a kis asztalon és a magazinok is egy kis kupacba rakva sorakoztak rajta. A nappaliban felkapcsoltam a TV-ét és nagyon halkra állítottam. Néztem egy pillanatig, majd ekkor döbbentem rá, hogy egy fiú áll a nappali küszöbén, arra várva, hogy megszólaljak.
- Köszönöm, hogy elhoztál haza... és hogy mellettem voltál. Jó éjszakát! - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Jó éjszakát.
Hallottam, hogy Harry már az ajtót nyitja és kilépni készül rajta, mikor a szavak egyszerűen csak kicsúsztak a számon:
- Nem maradnál éjszakára?
A fiú megtorpant, majd lassan, egy széles mosollyal az arcán megszólalt:
- Hát persze. Kell egy barát, igaz? - mosolygott együttérzően.
- Ami azt illeti igen, kellene. - sütöttem le a szememet és a cipőm orrát bámultam, mintha az csak olyan érdekes lenne, hogy több hosszú másodpercen. keresztül azt nézegessem.
- Tudod, ez a Jade most nagyon tetszik. Az a Jade, aki nem fél bevallani, hogy kell neki valami és szívességet kér. Ugye tudod, hogy nem kell mindennel egyedül megbirkóznod? Ugye tudod, hogy mindig számíthatsz rám?
- Igen, tudom. - mosolyodtam el, majd odamentem hozzá, és szorosan megöleltem.
Az este hátralevő része a körülményekhez képest jó hangulatban és nagyon meghitten telt. Az emeleten találtam kényelmes ruhákat és átöltöztem, a hajam csak lazán egy kontyba kötöttem. Készítettünk forró, gőzölgő kakaókat és beszélgettünk. Próbáltuk megismerni egymást. Mindketten elmeséltük életünk történetét, melyek meglepően hasonlítottak.
- Nem ismertem édesapámat. - kezdte Harry. - Gemma 4 éves volt, én pedig pár hónapos, mikor elhagyott minket. Anyám nagyon gyűlölte abban az időben, annyira, hogy minden egyes képet elégetett vagy kidobott, amin csak szerepelt. Így mikor idősebb lettem, és érdeklődni kezdtem felőle, mindig elterelte róla a témát. Nagyon ügyes ebben. Próbáltam faggatni Gemmát, de mivel ő is elég kicsi volt még akkor, ő is csak homályosan emlékezett dolgokra. Tizennégy éves korom óta próbálom megkeresni. Még mindig nem sikerült megtalálnom. Egyszer azonban találtam a konyhaasztalon egy frissen érkezett levelet, mely anyám egyik barátnőjétől érkezett. Arról kérdezte, hogy még mindig küld-e képeket rólunk annak a szemétnek. Tehát ebből arra következtettem, hogy apám valószínűleg tudja, hogy hogy nézek ki, vagy legalábbis felismerne, ha találkoznánk.
- Micsoda véletlen! Én se ismertem az apámat, és nekem sincsenek képeim róla.
Ekkor egy elég fagyos szünet állt be közöttünk. Mindketten végiggondoltuk a hallottakat.
- Hát, az ilyeneknek össze kell tartaniuk. - nézett mélyen a szemembe. Egymás mellett ültünk a kanapén betakarózva, és abban a pillanatban, ahogy mélyen belenéztem a zöld szempárba minden megfagyott körülöttem. Egyre közelebb jött hozzám, azonban én is egyre inkább közelítettem. Az ajkai egy kicsit szétnyíltak egymástól és egy kis "o" betűt formáztak. A meleg, édes lehelete megcsapta az arcomat. Ajkaink vészesen közelítettek egymáshoz. A gyomromban pillangók repkedtek... és ekkor megcsókolt...én pedig visszacsókoltam.Hello Ügynökök!
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideig tartott, mire összeszedtem magam és írtam egy részt. Már azon voltam, hogy törlöm, azonban végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a történetet egyszerűen végig KELL írnom. Egyre népesebb kis táborunk, most már 24-en vagyunk. Köszönöm szépen! És köszönöm a kommenteket meg a pipákat is! :)
Ölel Benneteket,
Hannah
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése