2014. február 22., szombat

Idővel

 ZENE
- Most már csak egy dologra lenne szükségünk... - mondtam.
- A tálra. Ha az ITEAM- osok nem bukkannak rá, nem fogják megölni Buddhát, mivel azt hiszik, hogy az edény a bajok forrása. - vázolta a helyzetet Harry.
Egyébként nagyon helyesen, ami egy kicsit elbizonytalanított abban a hitemben, hogy a srác nem túl zseni.
- Igen. - görnyedtem le a földre.
- Jade! Melletted! - mutatott le a fiú elképedve mellém.
- Mi? Egy kígyó? - álltam fel riadtan.
- Nem, melletted van az edény.
Hihetetlen, ez igaz: Mindig annak jelenik meg, akinek a legnagyobb szüksége van rá. És jelen pillanatban azok most mi voltunk.
Boldogan emeltem fel a tálat. Izzadtan, csapzottan, lihegve és kipirosodva, de örömmámorban úszva öleltem magamhoz Buddha edényét...


- Vissza kell mennünk a teleporthoz. Csak úgy juthatunk vissza a jelenbe. Gyere! Sietnünk kell, az ITEAM-osok akár meg is semmisíthetik és nem akarok itt ragadni! - ragadtam meg a csuklóját és amennyire csak tudtam, húztam magam után. Szélsebesen szeltük az erdőt, csak egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: az idő. Az idő mindent meghatároz. Kiskoromban sokat foglalkoztam ezzel a dologgal. Emlékszem, akkor volt nagy durranás az Időről időre c. film. Anyu nem akarta, hogy megnézzem, szerinte nem voltam még elég idős és érett hozzá, hogy megértsem és átérezzem a mondanivalóját. Tizenhárom éves voltam, borzalmasan szemtelen, lázadó kiskamasz. Kíváncsi voltam mi lehet az, amit nem tudhatok ennyi idősen, mi az, amihez még mindig kislány vagyok, ugyanis annyi idősen az ember mindig sokkal érettebbnek hiszi magát. Emlékszem, hogy a legjobb barátnőmmel belopóztunk a vetítésre. Halálra untam. Nem értettem, hogy az emberek a szegény körzetekben miért rohannak folyton, a gazdagok pedig éppen ellenkezőleg borzasztóan ráérnek. Miért van az, hogy az idő határozza meg az egész életünket? Később már rájöttem. Az idő a kulcs mindenhez. Mindent ebben mérünk. A buszoknak van menetrendje. Az emberek egy találkozót egy bizonyos időpontra beszélnek meg. Ha pedig valami szörnyű trauma ér, akkor is azt mondják, hogy az idő mindent meggyógyít és minden sebet beforraszt. Sosem ismertem az apámat, még képeken sem láttam. Folyton kérdésekkel bombáztam Anyut, mikor idősebb lettem. Emlékszem, hogy az iskolában még egy fogalmazást is kellet írnunk a családunkról. Még alsósok voltunk, minden osztálytársam egy teljesen szokványos családi környezetben, kertes házban, kutyával, egy vagy két testvérrel nőtt fel. Engem viszont időzsaruk neveltek. Anyu éjt nappallá téve dolgozott, hogy kitudjuk fizetni az icipici albérletünk havi díját. Minden egyes penny-t félre kellett tennünk. Akkor is Anya mindig azt mondta, hogy idővel majd ez is más lesz. Nemsokára egy saját lakásba tudunk költözni, ahol majd nem függünk semmitől és senkitől. Hát, ez nem teljesen így alakult. Az a rész megvalósult, hogy idővel saját lakást, majd házat tudtunk venni, mivel tizenhárom éves koromban Katy felfedezett. Akkor kezdődött a modell karrierem. Magántanuló lettem, hajnalba nyúlóan dolgoztam, a fotózások borzasztóan kimerítettek, de mindig csak egy cél lebegett a szemem előtt: idővel. Mégis szinte a sors fintorának éreztem, mikor kezembe vehettem az időzsarui képesítésemet. Fenomenális érzés volt végre magamnál tudni. Akkor már nem csak egy kis fruskának éreztem magam, aki csak egy tapasztalt időzsaruval mehet csak el egy küldetésre, és hiába volt bátor, erős, sokszor akár a társa életét is sikerült megmentenie, azonban amikor a jelenbe értem egy dicsérő szót, vállveregetést vagy elismerő tekintetet sem kaptam. Hogy miért? Azért, mert mi, időzsaruk ezt a nevelési elvet valljuk, és bizony belül irtó büszkék vagyunk gyermekeinkre, azonban ezt soha nem mutathatjuk ki, ahogyan az érzéseinket sem. Nem sírhatunk más előtt. Ez a mi magánügyünk, soha senki nem láthatja hogyan is érzel valójában. Egy láthatatlan maszkot kell kialakítani az arcod köré, a többiek csak azt láthatják, mert ha a valódi érzéseidet kimutatnád, gyengének tűnnél, sebezhetőnek. Anyu ezt a gondolatot ellenezte, ő pont mindig azt mondta nekem, hogy: " Jade, kincsem, nehogy elhidd ezt a maszlagot. Gyermekkoromban nekem is ezzel tömték a fejemet. Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést."
Azonban valahogy ezt sikerült mindig elfelejtenem. Egy falat vontam magam köré. Egy álarcot készítettem, mivel az igazi nagyokra akartam hasonlítani. Például Katniss Everdeen-re, akinek a történetét még szintén gyermekkoromban olvastam. Sosem mutatta ki az igazi érzéseit, mindig sikerült elrejtenie. Számomra mindig is egy misztikus és megfejthetetlen karakternek tűnt. A modora is elég nyers és faragatlan volt olykor-olykor, de nekem pont ez tetszett benne. Határozott és magabiztos. Persze az álarca mögött mint mindenki másnak neki is ott rejtőzött a bizonytalan, ijedt kislány. Aki legszívesebben a takarója alá bújna, ahol úgy érezné, hogy minden rendben van, mert akit nem lát, azt ő sem látja. Mint a kisgyerekek. Viszont Anyu mindig tudta, hogy mit rejtegetek. Ő is olyan, mint a többi édesanya, mégis más. Egyedül nevelt fel, mégsem éreztem magam sohasem egyedül. Mindig ott volt mellettem, amikor csak szükség volt. Arra is emlékszem, hogy hat éves koromban balettozni jártam. Év vége volt, és a nagy évzáró előadásomra volt hivatalos. A főnöke nem akarta elengedni arra a délutánra, hogy megnézhesse a lányát. Anyu pedig mit sem törődve ezzel, sőt még az állását is veszélybe sodorva eljött és végig kamerázott. Csak édesanyám tudtam meghívni, mivel senki másom nem volt. A nagyszüleim még azelőtt meghaltak, hogy egyáltalán világra jöttem volna, így Anyu tényleg csakis magára számíthatott.  Meg Victorra, ugyanis Anyu és Victor gyermekkori barátok. Még az időzsaru előképzőben ismerkedtek meg hatévesen. Igazi legjobb barátokként viselkedtek: mindig kiálltak a másik mellet, segítették, védelmezték egymást. Anya nagyon szerencsésnek mondhatta magát, hogy még fiatalon ilyen jó barátra tett szert. Azonban volt egy időszak, amikor eltávolodtak egymástól. Nem tudom mennyi idősek lehettek, azonban amikor már érettebbek lettek Victor gyengéd érzelmeket kezdett el táplálni Anyu iránt. Viszont, mint ez lenni szokott a lány nem igazán veszi ezt észre, sőt halálosan szerelmes lesz egy jóképű pasiba. A legjobb fiú barát sorsa pedig az, hogy a folytonos sóhajtozást és a sok dicsérő megjegyzést végighallgassa, amit a lány egy másik fiúról mond. Gondolhatod, Te hogyan éreznél a helyében. Nem csodálom, hogy megromlott a kapcsolatuk, mikor végre Victor kimerte mondani mit is gondol valójában és hogyan is érez. Anya pedig elárulta neki, hogy bejött a terve és összejött a fiúval... Hát, igen, sajnos ez a való világ és nem egy tündérmese, ahol a lány pasija valami orbitális hülyeséget követ el, és rájön, hogy a fiú valójában mindvégig egy idióta volt, és nem is érti, egyáltalán hogyan is szerethetett egy ekkora marhát. Majd sírógörccsel küszködve visszamegy a legjobb barátjához és egy százas papírzsebkendő  elhasználása közben kisírja magát a vállán. A fiú pedig nyugtatgatja, végül legalább egy milliószor biztosítja, hogy ő mindig itt lesz neki bármi történjék is. Idővel a lány csak-csak rájön, hogy az aki igazán szerette és szeretni fogja milyen jó fej ( és milyen helyes is ), elképzelni sem tudja, hogyan is nem vette ezt eddig észre. Majd a lány visszamegy az elkeseredett fiúhoz, aki nem hogy továbblépett volna, ő tényleg betartja a lánynak tett ígéretét és várt rá. Tehát örömmámorban úszva végül színt vall a főhősnőnk is, hogy nem ő nem is úgy értette, és valójában neki is bejött a fiú. Végül boldogan élnek míg meg nem halnak. Azonban, mint azt már említettem ez nem így történt. Lehet, hogy Victor még mindig azt gondolja, hogy idővel. Végülis, a remény hal meg utoljára.
Már csak egyetlen méterre voltunk a teleporttól, el sem hiszem, hogy sikerült visszatalálni. Eléggé elgondolkodtam futás közben, nem is figyeltem, hogy merre visznek a lábaim. Azonban ekkor megszólalt az a készülék, ami összeköt a jelennel, pontosabban a borostással. Csipogott párat. Elővettem a készüléket, amelyen ez a szöveg állt: " Hagyjátok az edényt. Jade, siess! Az édesanyád élet-halál közt lebeg!"   

Hello ügynökök! 

Köszönöm a 6 ( el sem akartam hinni, mikor megláttam ) feliratkozást, a 16 (!) pipát, a 4 megjegyzést és a több, mint 4000 oldalmegjelenítést! Nagyon hálás vagyok! Köszönöm szépen! Most egy kis újítással próbálkozok, miszerint a fejezetek elejére beteszek egy zenét, amit tudtok közben hallgatni. És most jönne egy szavazás is arról, hogy legyen-e estleg ilyen máskor is vagy esetleg titeket zavar olvasás közben, ezt ha írtok kommentet, kérlek írjátok meg nekem ott. 

Ölel Benneteket, és végtelenül hálás,

Hannah  

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Pont most írtam az előző részhez, úgyhogy megörültem, hogy máris olvashatom a kövit! :) Ez a rész is nagyon tetszett, jó volt bepillantást nyerni Jade múltjába. Szerintem a zene jó ötlet, örülnék, ha más részekhez is tennél. :) Remélem Harry lassan többet fog szerepelni a részekben.
    Várom a kövit! S. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia S.!

      Igen, a következő részt szándékozom Harry-nek szentelni, hogy őt is egy kicsit jobban megismerhessük. Köszönöm a megjegyzést! Nagyon jó volt olvasni! :)

      Hannah

      Törlés
  2. Drága blogger/bloggerina!

    Imádom a blogodat, s minden részt elolvasok.
    A blogom meghirdette élete első versenyét. Jelentkezz te is! Veszteni valód nincs, s még + feliratkozókat is szerezhetsz. Ha érdekel, nézz be. :)
    http://lovewillremember-justinbieber.blogspot.hu/p/verseny.html

    VálaszTörlés
  3. A blogomon egy díj vár rád! :)) ;) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Zsani!

      Köszönöm szépen díjat! Nagyon jól esett, hogy gondoltál rám! :)

      Törlés